Az 1.5.1 fejezetben az éntudat kialakulásával és fejlődésével foglalkozik. Itt a folyamatban van egy pont, ami nagyon megfogott. Így szól a mondat: "Az egyén idővel eljut arra a pontra, hogy ezeknek a külvilágból származó ingereknek ő a központja."

Azt hiszem, hogy emlékszem is erre a ráeszmélésre (vagy legalábbis utólagosan megvan, hogy én emlékeztem rá...) Megvan, ahogy vagyok négy-ötévesen és összeáll, hogy "minden, amit eddig tapasztaltam, velem történt. Ilyen dolgok, amiket láttam, hallottam, kóstoltam eddig, senki mással nem történtek meg..." És bontogatni kezdtem ezt az emléket: ha valamit kóstoltam, akkor azt az ízélményt senki más nem érzékelte, ha bevertem a lábamat és fájt, azt a fájdalmat senki más nem érzékelte rajtam kívül. Ez lenne az a pont, amikor ráeszmélek, hogy valójában egyedül vagyok a világon a testben, a jelzéseit csak én érzékelem? Egyáltalán, volt addig egyáltalán valaki, "én", aki abban a testben lakott? Ez egy kisgyereknek nagyon fájdalmas lehet és valami gyökeres változás, ugyanis egy kisbaba helyett az édesanyja "érzékeli" a test jelzéseit, például hogy éhes. Ez lenne az a pont, ahol az egész átfordult bennem és rájöttem, hogy valójában egymagam vagyok, a szüleimre nem számíthatok úgy, ahogy addig tettem?

Kisbabákon meg egészen kicsi gyerekeken látom, hogy beüti valamijét és néz az anyjára, hogy az most fáj-e neki vagy sem, hogy azt a testi jelzést, amit épp átél, miként értelmezze. Láttam olyat, hogy az anya nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak és a kissrác ment is vissza játszani, viszont amikor pánikba esve nyúlt a táskája után, a kissrác is elsírta magát. Ez alapján lehet, hogy ez a kissrác, akit láttam, még előtte volt ennek a pontnak?

Továbbgördítve ezt a kérdést, felmerül bennem, hogy egy kisgyerek számára mi az, ami összeállhat arról, hogy hogy is működik ez a világ. Ha sír, vagy bármi nyűgje van és hangot ad ennek, apa meg anya, a világ két mindenható istene már ugrik is, amikor ő sír, akkor napszaktól meg körülményektől függetlenül ott vannak és segítenek rajta, tisztába teszik, enni kap stb. Na most ha hozzáveszem ezt az előző gondolathoz, akkor körvonalazódik az, hogy honnét is jön, hogy egy kisgyerek számára ő van a világ középpontjában, hogy "körülöttem forog a világ". És ez olyasmi, amit felnőttként is sokszor elcsípek magamban -  van bennem egy nagyon mély meggyőződés, hogy a világon minden, ami velem történik, valamilyen cselekedetemért kapott jutalom vagy büntetés, a másik csak azért tesz valamit, hogy belőlem hatást váltson ki.

Mi a valóság? Azt állítom, hogy a valóság nem különbözik attól az állapottól, ami az 1.5.1 pontban a bevezetőben írt mondat előtti dolgokat mutatja: vannak a nyilak, amik összevissza mennek, némelyik elér engem, némelyik meg nem. Vegyük a mai napot: a világot valójában teljesen hidegen hagyja, hogy én mit tervezek, milyen dolgom van ma stb. A buszok ugyanúgy mennek, van, aki megszületik, van, aki ma hal meg, van, akinek ez élete legboldogabb napja, van, akinek a legpocsékabb (már ha ezeknek így van értelmük), a világ számára ez a mai nap semmivel sem különlegesebb, mint bármelyik másik előző. Egyedül én társítok hozzá valamit, valójában a társítás csak a fejemben létezik.

Összefoglalva megtaláltam azt a pontot, amikor kisgyerekként összeállt egy téves következtetés a világról, miszerint én vagyok a középpontja, minden azért van a világban, hogy rám hatást gyakoroljon. Ebből a téves következtetésből jön az önzőség, az, hogy elhiszem: mindenható vagyok.